Néhány napja olvastam egy cikket erről, és elgondolkodtatott. A szerző azt írta, hogy akik webnaplót vezetnek:
- nem tudják kivel megbeszélni örömeiket és bajaikat,
- olyan silány az életük, hogy ezzel próbálják maguknak bizonyítani, hogy igenis történik velük valami.

Hmm, eléggé beletapintott a lényegbe. Valami még volt az okfejtésében, de arra már nem emlékszem. Viszont ebben a két dologban - attól tartok - igaza lehet. Talán ehhez kapcsolhatom, hogy lassan már azon gondolkodom, hogy eladom a telefonomat: már hetek óta meg sem szólal (kivéve, ha pénzt veszek fel a számlámról). Igaz én sem erőltetem meg magam, kimenő hívásom még annyi sincs. Hova lettek a barátaim?? (Kb ugyanez igaz a mail-postafiókomra is, oda is csak spam-ek jönnek.)

Szóval, a blog... anno nem is tudom miért vágtam bele. Igazából hidegen hagy, hogy hányan olvassák. Azért írom, mert ez is olyan, mint egy fotóalbum (ha nincs is minden bejegyzésnél kép): emlékeket idéz. Bár azért annak örülök, ha valaki kommentel. Ez azt jelzi, hogy írok olyan dolgokról is, amelyek másnak is fontosak, nem csak nekem.